BOLDOG ANYÁK NAPJÁT! – SZERETETTEL ÉDESANYÁMNAK
Anyámat látom. Fölém hajol, mutatóujját végighúzza a szemöldökömön. Lassan halad, a szemzugtól kifelé, óvatosan, munkától duzzadt kezének súlya félkörívben nyomja rám gondoskodó érintését. Vajon mire gondol? Hogy milyen nagy vagyok már, pedig épp hogy csak felsírtam erre a világra? Talán arra, mikor várandós volt velem, a harmadikkal, és az egész Irodagép engem várt? Vagy nagyapámra, aki a kórházban megpillantva ijedten felnyögött: ”Fiam! Ez a gyerek ugyanolyan bandzsa, mint Anyád!”? Szerető anyámat látom. A nőt, aki fölém hajol, és behunyva mandula szemeit, finoman megcsókolja homlokom.
Anyámat látom. Munkába siet. Reggel van, még egészen sötét. A vastag irhabunda vállát rég megnyomta már a táska. Mindig cipel valamit. Kezében szatyrok, benne a hófehérre hypózott, keményre vasalt munkaruha. Néha attól félek, eltörik. Mindig mindene fehér. Ez az előírás – azt mondja -, és azt be kell tartani. Három műszak, hétvége szabad, orvosok mindenhol. Anyám betegeket ápol. Kemény, fából készült klumpája fáradhatatlanul koppan a kórház szürke kövén, egyszer majd biztos az is megreped, ahogy kórteremről-kórteremre járva végzi a dolgát. „Pirikém! A kettesben a bácsi, akit ma hoztak be! Lefolyt már az infúzió?” Hogyne folyt volna le. Azóta már harmadjára. Sándor bácsi – szigorúan nevükön szólítja anyám a betegeket, ehhez ragaszkodik – pihen. Tisztán, száraz bőre krémezve, megőszült haja oldalt fésülve, ahogy szereti, a pizsama ujja fél centire felhajtva. Anyámat nézem, és a dolgozó nőt látom. A nőt, aki erős, fáradhatatlan, éjt nappallá téve hajt, megy, teszi a dolgát megkérdőjelezhetetlenül, hibázás kizárva. Akár a szikla. Ezt várják tőle, az élet erre tanította.
Fánkokkal álmodom. Édes, szalagos, porhóként hullik rá a finomra őrölt cukor, ahogy anyám tenyeréhez ütve rázza az apró szűrőn át. Nem vagyok még ébren, nem is akarom, hogy rányíljon szemem a rút és fánkmentes valóságra. Álmodni akarom az édeset tovább. Enni, magamba tömni anyám süteményét, középen megtöltve kanálnyi, múlt nyári forróságban eltett, fortyogó, finom bőrét égető, konyha falára fröccsenő baracklekvárral. Pizsamában, csalódásra felvértezve nyitok be a konyhába, hogy véget vetve a kétkedésnek legalább anyám nyakában csünghessek tovább álmosan. Én benyitok, anyám felnéz, és bár tekintetünk összecsillan, az öröm mindkettőnk szemében másért villan: az övé hogy engem lát, azért, az enyém meg az álmomban vágyott szalagos fánk-halomért. Mert ilyen a nő. Hajnalban kel szombaton, hogy a boltból cipekedjen, süssön, gyúrjon, dagasszon, és hogy még tízet se üssön az óra, a család, mint vad sáskahad, mindent szépen fölfaljon.
Látom anyámat. Ahogy szereti apámat. Látom a nőt, a gondoskodót, az olykor ostort csattogtatót. A nőt, a bolondozó, örök vidám apám mellett a muszájból nadrágot viselőt.
Látom anyámat. A szeretőt. A megérkezettet, a három gyerekét tisztességben felneveltet, a másként boldogot, a szoknyában szélben libbenőt, a színes fagylaltot szertelen evőt, a szabadot. Mert eljött az idő. Elérkezett, hogy végre másképpen legyen most ő a nő, egy másik férfi életét legyen ő most a szebbé tevő.
Látom anyámat. Sír. Törölném a könnyeit, de nem tudom. Az ő könnyei, a sajátja mind. A nőé, az örömé, a hiába várt boldogságé, a várakozásé, a fájdalomé, a benne ragadt szereteté, az értelmetlen veszteségé. A küzdelemé. Látom a nőt. Vékony, akár egy kis cérnaszál, és minden porcikája fáj. Látom a nőt. A szenvedőt.
Látom ősz hajú anyámat. Az unokáit karjában tartót, a gondoskodót, a dolgozót, az oktatót. Az idő zsonglőrt, a világ terhét vállán cipelőt. A konyhában varázslót, a kirándulót, az unokáját úszni tanítót, a mindent hátizsákjába pakolót. A kacagót, a huncutot, a szép ruhában szombat este színházba járót, a mindig kocsikázni vágyót, a panelszobák közti futkosót.
Május van. Boldog vagyok, hogy látom anyámat. A nőt, a bátort, a nyíló tulipánokkal őszbe fordulót, a támogatót, a szívének minden szeretetét odaadót. Mert ilyenek ők, az anyák: dolgosak, bátrak, elragadóak és bájosak. Akiknek gyermeki lelkünkkel minden nap azt kívánjuk, legyen hosszú és nagyon boldog életük, és kezünkben virágcsokorral mindazt, amit értünk tettek, május első vasárnapján hálától csillogó szemekkel megköszönjük.
Szerző: Szécsényi Réka
Photo by Édesapa
