6.30-kor félkómásan elhagyni a kompot Livornoban, kávé nélkül, háromszáz kilométer és több mint nyolc óra kompozás után, tulajdonképpen klassz élmény. Nem azért, mert két aranyéremmel a sporttáskánkban hagytuk magunk mögött Szardíniát, hanem mert hiába utaztunk ennyit, még mindig az olaszok kurta-furcsa vendégszeretetét élveztük. És mindannyian egy jó kávéra vágytunk.

Valamiért nekem mindig más kell, mint ami a többinek. Engem nem kötnek le az útikönyvekben méltatott múzeumok, az ilyen-olyan lovagterek, a kötelezően sorban állva megnézendő építészeti műremekek. Baromi szépek. Mesések. Pazar a tervezés, zseniális a kivitelezés, pompás a látvány. Pont. Elhiszem, hogy Pisaban ferde a torony (mégsem értem, miért akarják százezrek kézzel megtartani), Firenzében valóban klassz az Öreg-híd, kétségkívül lenyűgöző a dóm, de nekem érzés kell. Hiába meseszép a katedrális, a már-már hypo fehérre polírozott ferde torony, ha nem csattannak csókok, nem szorítanak erős karok, úgy azok „csupán” tökéletes összhangban emelt kőhalmok.

Szeretem, ha meglep a város. Hagyom neki. Nem keresek, csak megyek. Nézek, szippantok, köveket simítok, ujjammal bevésett neveket olvasok, utcán elhagyott szerencse-kétcentest köpködök, és mosolygok. Mert kell az új, az élmény, valami, ami majd hozzáköt. Amitől a képek majd életre kelnek, amire majd megdobban a szívem ha ránézek, amiről majd tudom, hogy tényleg szerelem volt. Ott is, kabrióval is, akkor is. És most is. Toszkánában, olasz módra. A szűk kis utcák, a nyitva hagyott ajtók, az ablakon áttűnő iskolások, egy-egy otthagyott falikút, egy cinkos összekacsintás a gyönyörű itáliai félistenekkel, egy jeges cannoli, vagy egy igazi forró, olasz, habos caffé crema. Mondjuk reggel, Giorgionál.

Furcsa érzés idegennek lenni. A masszív nyáridő után reggel hétkor átlépni a ködbe, a hidegbe, megviseli az ember lányát. Hiába számoltam előre a rám váró rideg időjárással, bruttó öt fokban – jó, legyen tíz -, sapkában, sálban, csizmában és napszemüvegben (!), rendőrök vizslató szemeinek kereszttüzében betoppanni egy tökig világított kávézóba, kicsit bezavart a Mátrixba. Nem csak a tudat, hogy a kávézó carabinierik – vagyis a rend szépséges őrei – Armaninak köszönhetően teljes műszakban magukon viselik A Divatot, hanem maga a „világ”, ahová csilingelő ajtón át betipegtem, elvarázsolt. Egyszerre volt minden hófehér, a tükrök fényesek, a lámpák csillogók. A balomon porcukorral hintett briós-csodák kellették magukat, előttem a reggeli láz fényében pompázó kávémasina búgott selymesen, mögötte legalább hat sor, szájával lefelé fordított, makulátlan fehér kerámia csésze, szikrázó ezüstkanalak tökéletes társaságában. Valami ilyesmi lehet a kávézó-mennyország, ahová most átutazóként én is bebocsátást nyertem.

Itt mindenki tudta, mit akar. Krémes eszpresszót, forró csokoládét, habos macchiatot (minimum két cukros brióst), meg egy lattet. Kerámia bögrében. Üvegpohárban van. Biztos latte? Si. De nem abban, hanem a másikban. Abban a fehérben. A mázasban. Az akkor macchiato. Prego. De a latte lehet a fehér bögrében? Nem az üvegben. Capito? Si. De akkor az macchiato… Hűha. Tutto…

Tökre nem érti. Vagy inkább én nem.

Így lett eszpresszónk, forró csokink, két macchiatonk. Meg egy lattenk. Üvegpohárban. Négyünknek. Én örültem. Más nem. Most nekem nem lattet kértél? Nem igaz. Mondtam, hogy lattet kérek. Tudod, hogy nekem a macchiato az… Tessék. Igyad a lattet. Nekem jó a macchiato…

Csak legyen végre csend. Legalább míg hétharmincat kolompol a torony.

Csend. Itáliában? Kizárt. Oldalán lefelé csorgó fekete arannyal kávéscsésze csörömpöl hol az asztalon, hol a széken ücsörögve a friss újság felett, a pulton támaszkodva két kézben szorítva, lottószelvény mellett izgatottan várakozva, félkarú rabló tetején biztonságban megpihenve. A vendégek pár perc, térülnek meg fordulnak, hörpintik a napindító feketét, majszolják a croissant, kint meg szívják a cigarettát. Egy kérdés a családról – még egy a nyertes lottószámokról -, sorsdöntő húzás a félkarún, és ami nekünk a megérkezés, az nekik a hétköznapok mindenhatója. Reggeli kávé Giorgionál.

Az „olasznak” meg bocsássuk meg, hogy egy barom. Nem tehet az róla. Kabrióval, vagy anélkül.

Akkor és ott.

Szerző: Eat, Move & Smile

Forrás: Instagram

Hello Kedves Olvasó! Ha tetszett a cikk, annak szívből örülök! Ha szívesen felhasználnád, kérlek, tedd azt jogszerűen. Mit is jelent mindez? A cikk teljes tartalma szerzői jogvédelem alatt áll, miszerint annak bármiféle felhasználásához a szerző, vagyis az én írásbeli engedélyem szükséges. Tegyük szebbé a világot! Köszönöm, hogy jófej vagy!