Eat, Move & Smile

MERT ANYA CSAK EGY VAN!

2018. május 04. 07:42 - Eat, Move and Smile

cikk12_anyaknapja_borito_3.jpg

Ácsorgunk a bejárati ajtó előtt, kezünkben frissen metszett orgona. Fehér is, lila is vegyesen, amit a hajlott hátú, idős néni a piacon gondosan selyempapírba csomagolt, miután rég kinőttünk már abból, hogy az utcára kinyúló ágakról vagy a közeli erdő fáit szegélyező bokrokról törjük-csenjük az ajándékba szánt illatos virágokat. Állunk az ajtóban. Míg kezünk a csengőig ér, átfut rajtunk a gondolat. Vajon hanyadjára állunk már ezelőtt az ajtó előtt? Vajon hány tavaszt hagytunk már hátunk mögött így várakozva, a virágát éppen bontó, metszett szárú orgonahalommal a kezünkben? És vajon hány május hallgatta már végig recsegő-karistoló hangunkat, ahogy az oktávokon átívelő anyák napi dalt őszbe borult homlokunkkal is rendületlenül énekeljük május első, szívünknek legkedvesebb vasárnapján?

Csengettek. Állunk az ajtó mögött. Izgalommal a szívünkben várjuk, hogy ismét lássuk őket, hogy ki tudja hanyadjára elénekeljék nekünk félénk kisegér hangjukból bársonyos baritonná, selymesen kellemes mezzová érett hangjukon az anyák napi dalt. Azt, amit először az óvoda padján ülve hallgattunk, miközben fátyolos tekintettel próbáltuk visszanyelni könnyeinket, mert mégis milyen ciki már bőgni egy tízcentis óvodai padon ülve. Levegőt is alig kapunk, úgy görnyedünk, a térdünk az állunknál, mi meg itt picsogunk. A végén még majd mentőt kell hívni… De hát melyik anya képes ezt zokogás nélkül kibírni?

Fehér zoknik. Térdig értek, épp a sötétkék nadrág és a kisszoknya aljáig, a kis dundi térdkalácsok puha fehér bőre ott redőzött a két textil között. Apró lakkcipőkben, fehér ingben – micsoda harc volt azt is rájuk adni. A hajuk kicsit össze-vissza, a reggeli fonást láthatóan széttúrta a homokozás meg a csúszda, a frissen nyesett bili frizura meg mintha megharcolta volna a délelőtti focizást. De akkor, egy napsütéses májusi délután ott álltak mindketten, kihúzva magukat büszkén, teli torokból énekelték azon az édes kis hangjukon hatalmasra tátott szájjal a világ számunkra azóta is legszebb dalát,  az „Orgona ága, barackfa virága”-t. Vasárnap van. Az első idén májusban. És ők itt vannak, jöttek, hogy köszöntsenek újra.

Zörög a kulcs, nyílik végre az ajtó, és a megnyugvást, számunkra az otthont jelentő hangon, a kettes vágányra menetrend szerint fut be a szokásos kérdés: „Jaj, Fiaim, hát itt vagytok?” A sztenderd kérdésre jönnek az általános válaszok, a hétköznapok automata, mondattá formált reakciói, amiket az idő – nem most, de majd egyszer – a szeretet burkával szorosan átölelve a kiváltságok polcára helyez majd fel. Anyánk sétál felénk, körüllengi a frissen sült fánk illata – szalagos az, házi baracklekvárral -, hiszen egy ünnep sem múlhat el minimum négyféle sütemény nélkül, és hogy a függönyök ne lennének már három héttel azt megelőzően gondosan leszedve és kimosva. Mert ilyen ő, és talán ilyenek mind az anyák.

Egymásra nézünk, a dallal még várunk, egy kicsit még mosolygunk és emlékezünk. Dolgos kezének jóleső simogatására, orrunkba vésődő anya-illatára, a konyhaszéken tárolt, olykor kincseket, meglepetés Túró Rudit, csokoládét vagy cukorkát rejtő válltáskára. A nyáron vízszerelés miatt elzárt csapokon lógó „NE NYISD KI!” feliratra, a szigorúan este hétórás, asztal alatt kikúszós családi vacsorákra, a sok-sok, olykor nehéz és kilátástalannak tűnő közös tanulásra, a haverok előtt végtelenül kínos „Boys and grills” angol nyelvgyakorlásra, és a baba előre nem kalkulált veszteséggel járó, sütővassal elkövetett, közösen bongyorított műanyag hajára. Az aggódásra, a „Hívjatok, ha odaértetek! – Nem igaz, hogy egy üzenetet sem vagytok képesek küldeni!” dorgálásra, a családi nyaralások fél lakásnyit magukba záró nyolcvanhat bőröndjére, a tollasozásra, a römi partikra, a „Menjünk Kondoros felé, mert Karcsi bátyátok is mindig arra ment!” jogosítvány és térkép nélküli, totális káoszba fulladt navigációkra… És a sok-sok szeretetre. A megkopott fotókon visszacsókoló, életünk pillanatait szívünkbe égető, gyémántként csillogó emlékekre.

Az orgona illatától bódultan köszöntve anyánkat megszűnik körülöttünk a világ. Mi énekelünk, ő pedig dúdol velünk. Hiszen nem változunk, a körforgás örök; egyidőben gyerekek, nők, anyák, szerető nagymamák leszünk és mindig is azok maradunk. Gyermekeink édesanyja, anyáink gyermekei. Mert ilyen ez a világ, egymásból vagyunk. Gyerekek, akiknek édesanyánk adott életet, tudást és szeretetet. Anyák és nagymamák, akik magunkon hordjuk a mázsás, mégis gyönyörű terhet. Nőiségünk stafétája ez, létünk egyik konstans tényezője, amit millió éve adunk át egymásnak generációról generációra, időről időre. Gyökereit mélyre eresztő, viharokkal dacoló faként viseljük, tápláljuk, szeretjük és tűrjük ezt a varázslatos béklyót, akárcsak a májusban nyíló orgonának mindent bíró ága. Vagy a barackfának termést hozó, gyönyörű szép virága.

Szerző: Eat, Move & Smile

eatmovesmile

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://eatmovesmile.blog.hu/api/trackback/id/tr4513888720

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.